Mi az első dolog, amit látsz a képen? 

A legtöbben a vért veszik észre először, de egyesek szerint a káosz az, ami látható leginkább, de néhányan csak géphegyeket látnak. 

Tudod mit látok én?

Látom a cipőt, ruhákat a jobb alsó sarokban. A monitoron lógó ritmuscsíkot, amely az itt elvesztett beteg utolsó szívverésének, utolsó ritmusát mutatja. Látom a beteg riadt tekintetét és a velem szemben álló kollégám kétségbeesett arcát. Látom az itt végzett munkát és azt, hogy a megannyi pillanat, amit adunk, amit fókuszálva ebben a vizsgálóban töltünk, az lehet, hogy valaki utolsó napja, pillanata ezen a világon. 
Igen, tudom, ez egy hűvös és ijesztő fotó! Néha még nekünk is az. Nem vagyunk mi sem érzéketlenek. 
A jéghideg valóság az az, hogy ez a lencsevégre tűzött pillanat egy sürgősségi egység sokktalanítójában keszült valahol a nagyvilágban. De a műtőkben, mentőkben és utcákon is előfordulhat ez a dermesztő látvány több százezer alkalommal naponta. Bárhol, ahol akut betegellátás zajlik a vilagon. 

Soha nem könnyű ...
Nekünk sem... 

Van egy holtidő, amikor némán, egymáshoz nem szólva rendet rakunk ebben a dermesztő káoszban. Mindenki teszi a dolgát és nem szól. Ilyenkor kerül feldolgozásra az átélt idő, amit van, hogy senkivel, vagy szerencsésebb esetben a szűkebb szakmai környezetünkkel megbeszélünk. Aztán elrakjuk a többi emlék közé, ami szép lassan emészt minket. 

Mi is emberek vagyunk, mi is érzünk! Amikor látod ezt a képet, akkor gondolj arra, hogy mi ebben a helyiségben, vagy a műtőkben, mentőkben gigászi csatát vívunk az ellen a halál ellen, aminek érkezésével adott esetben nem értünk egyet. Életet mentünk, mert ezt tanultuk és ehhez értünk. Mi, az akut
betegellátók...