Vannak pillanatok, amikor erősebb a hiány. Ilyen ez most is. Ismét vasmarokkal szorítja a szívünket az emlékezés. Emlékezés az életre. Mert igazán ez az, ami valóban fáj. Nem a halál megszületése, hanem az élet elmúlása, és minden, ami ezzel együtt múlt vele. A mosoly, a csók, az ölelés, az illat, az érintés, a hang hiánya. A nevetésé, amit akkor öröknek hittünk, bele sem gondolva, hogy elmúlhat! Mert természetesnek vettük, mert eszünkbe sem jutott, hogy vége is lehet. De tudod mit halál? Én nem emlékezem rád, letöröllek a szívem rejtett zugából, és az életre emlékezem. Az Életre, amit ismerhettem, aminek része lehettem. A pillanatra, amit átélhettem, az ölelésre, a mosolyra, magára a végtelenre. Arra, amit a Lélektől kaptam, Tőle, aki a mindent adta nekem. Nem. Számomra nem létezik halottak napja. Számomra az élet napja jön. Az életé, amit megélhettem, aminek a része voltam, általa. A testet vetted el, de az emlék itt maradt velem. És tudod mit halál? A lélek is velem maradt, kitörölhetetlenül! Hiába jöttél, hiába taroltad le a lelkem legszebb virágát, egy valamivel sosem számolsz. Hogy az élet, a pillanat mindennél erősebb. Az, amit szeretve éltünk meg benne. Tudod halál, mindig vesztes maradsz! Az élet, az emlék, a szeretet örök vesztese! (Todorovits Rea)