El akarom mondani a tagadóknak és kételkedőknek, hogy a csoda létezik.
Csak ők mindig máshol keresik.
Nem ott van az, a nagy dolgok mélyén.
Elcsendesedő zokogás utáni első nevetésben.
Ott van, hol beszűrődik a fény.
A délutáni zavartalan pihenésben.
Egy beszélgetésben valakivel, aki megért.
Az újrakezdésben.
Amikor azt hiszed megőrülsz, aztán mégis megnyugszol.
A magad hitében való megkapaszkodásban.
Utazás közben a tájban.
Ott van az orra nem esésben, mikor kioldódott cipőfűzővel mentél hazáig.
A kávéban.
Egy jó könyvben.
Hosszú tél után az első tavaszi napon.
A békével lezárt vitákban.
Minden belátásban.
Amikor összefutsz magaddal egy hétköznap délután.
Minden “micsoda véletlenben”.
A végre kimondott egyetlen szóban, mit kerestél.
A hál’Istennek-et követő sóhajban.
Eltemetett álmok sírján növő egyetlen szál virág illatában.
Szögre akasztott önáltatásban.
Megkönnyebbülésben maró fájdalmak után.
Évek hallgatását megtörő első szóban.
Találkozásokban, miután nem vagy többé ugyanaz az ember.
A nyitott ablakok előtt. Csukott ajtók mögött.
Nem akarok meggyőzni senkit semmiről.
De esküszöm róla, hogy a csoda: van.
Leginkább és cáfolhatatlanul mindig ott, hol utoljára keresnéd: magadban.
Lőrinczi Emese
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.