Nem tudom már...

Sóhajt az alkony, ónos szürkeségben,
ma este ködbe rejtőzik a táj,
fák árnya dereng sűrű néma csöndben,
rezdülő titkot sző a félhomály.

Bokrok tövében, nedves holt avarban
álmodik néhány fáradt pillanat,
amely még ősszel hullott le a földre
utánad hajló, síró fák alatt.

Elillant álmok, emlékek suhannak,
mosolyod fénye már régen elveszett,
hangod csak elhalt suttogás a szélben,
egy illúzió, mit vágyam kergetett.

Nyomodban járok, emlék-szőtte ködben
e vágyakra hulló fázós alkonyon,
utánad hívnak elfáradt remények,
megyek, hogy miért, már magam sem tudom.

Kormányos Sándor