Mindannyiunkban ott él az az ember, akit legalább egyszer az életben elhagytak, semmibe vettek, megcsaltak. Ott él és elégtételt követel, sandít, gyanakszik, kétségbe von.

És lakik bennünk egy olyan szkeptikus is, aki csak annyit hisz el a világból, amennyit lát, amit két kezével megfogni képes, aki egyszer markolt, de csak a semmit szorította tenyerébe.

Lakik bennünk olyan, aki nem fog neki a feladatnak, mert próbálta már, de akkor és ott nem sikerült. Aztán később máskor, máshol megint nem. Aztán századjára megrántotta vállát, úgy döntött nem neki való…de szíve mélyén újra és újra felébred a suttogó kérdés, amit nem tud elhallgattatni: mi van, ha mégis?

Lakik bennünk egy mindenre rácsodálkozó tündér, akinek vágya van az áhítatra, akit megérint a világ minden szépsége…s néha– néha egy-egy halvány mosolyban a környezetünk is felfedezi, ám, amint rajtakapnak minket, gondosan eltakarjuk annak a “realista felnőttnek” a rezzenéstelen arckifejezésével, aki felismerte, hogy nem sérthetetlen.

Él bennünk valaki, aki hisz a mesékben és minden szomorú pillanatban fél szemmel sandítva várja, hogy hol marad a happy end…aki minden bánatról azt feltételezi, hogy ez csak egy kis szünet, ami után mázsás terheinket elengedve az öröm még üdébb, a nap még ragyogóbban ontja ránk sugarát….ahány ember, annyi külön világ… és minden emberen belül megszámolatlan…mennyi szerepben, mennyi alakban változunk, és reagálunk. Néha úgy viselkedünk, amilyennek látszunk, máskor meg csak cicomázunk, hogy eltakarjuk a szürkeségünket. Sokan keressük, kevesen tapasztaljuk a lényeget…s ahogy az ember egyre szelídebbé érik, ahogy egyre teljesebbé válik a szeretetben– úgy ébred rá, nincs szüksége jelmezekre. Úgy válik elfogadóbbá, függetlenebbé, szabadabbá.

Egy idő után a benne zokogó gyermeket elcsitítja, megöleli– nem vár semmit a külvilágtól, elég, ha ő szereti. Nem vár semmit a versenyektől, mert hogy jelen volt elég…már nem serlegekben, s kupákban méri a dolgok értékét. Már– már félelmetes ahogy a reakciók által kiváltott érzései egyre tompulnak, szép lassan változó hangulatai egyenessé simulnak. Összeérnek benne a különbözőségek, ellentétek, változások…derűs nyugalommal szemléli a világot. Visszatalál a benne elhagyotthoz, s rájön: a magány sem volt más, mint illúzió, és minden életállomás epizód, amit közvetít a nagy televízió. Vízió, álom, látomás, könyörgés– kert, udvar, peron, vízesés. Barát, társ, elhunyt ősök, ellenség, idegen– sorsfonalába egy-egy szál: nélkülözhetetlen elem…külön, együtt, egymásért, egyedül…patak, csermely, mely óceán belül.

Magányos magasság– magyar mag…az életúton kirajzolódó számtalan: egyetlen alak.
Hezitálás, üresség, felleg-vágy, szerelem, gyász– összeér. Bölcs alázat: mikor végül megbékél.

(Kerner Mariann)