A holnap hídja
Ma már tudom– tőled, magamtól: tévedhető vagyok,
És mikor mellemet verve hirdetem utam: bolyongok.
Amikor bölcseleteket szónoklok az élet fényességéről,
Nem látok semmit a bennem dübörgő sötétségtől.
S mikor tagadom, hogy hívlak, és visszautasítalak,
S amikor elönt keserűségem füstje a céltalan harag-
Saját korlátom a korlát, elmém falként tolul közénk,
Akkor túl gyors az iram, kocsimban behúzva a fék.
És amikor veled száguldanék a szabadságban,
Amikor nagyképűen tipegek hétmérföldes csizmámban.
Amikor elönt mindent az akarat, és a szenvedély,
Akkor kell, nagyon kell, hogy egy kicsit messzebb legyél.
Benned és bennem az összes ismeretlen ismerős,
Tisztább minden láthatónál arcod, mikor eltűnsz.
Hegedűlsz húromon, s hiába szakadt szét minden dal,
Csended szerelme télben, fagyban betakar.
Szeretlek a betölthetetlen hiányban, jobban a célomnál,
S azt hiszem már akkor is szeretnélek, ha nem volnál.
Ölünk ringatja a Mindenség hallhatatlan sóhajait…
Nem tudom lépésem hova tart– de Te vagy a Híd.
(Kerner Mariann)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.