/Nem aggódni értem/

Vesztettem én már sokat
egy helyben állva is.
Ami volt, elmúlt - szokták mondani - 
de van még bennem annyi, hogy
tudjak tovább menni azért,
ami éltet,

"beletúrni a hajába...

közelebb húzni...

érezni, hogy kíván...

érezni, hogy szeret..."

Szeretnék indián lenni egy évre,
szeretnék házakat festeni kékre.
Szeretnék éjszaka úszni egy tóban,
szeretnék hinni az örökké szóban.
Virágos busszal világot járni.
sohasem fáradni, sohasem fájni.
Szeretném ha bokáig érne a hajam,
szeretném jobban szeretni magam.
Szeretnék egy évre szerzetesnek állni,
sötét kis szobában csendben meditálni
és amikor ültem kis szobámban eleget,
szeretnék nagyon, nagyon sok gyereket.
Szeretném újra anyámat ölelni,
szeretnék minden kérdésre felelni.
Szeretnék sírókat megnevettetni,
József Attilának barátja lenni.
Szeretnék ültetni cseresznyefákat,
cseresznyefa ágán lóbálni a lábam,
a cseresznye magokat messzire köpködni,
föld felett angyalként könnyedén röpködni.
Szeretnék jót látni az emberek szemében,
szeretnék ülni a Jóisten ölében.
Szeretném a Földet a Holdról látni,
szeretnék mindig türelemmel várni.
Szeretnék egyszer Van Gogh -gal festeni,
szeretnék mindenkit egyformán szeretni.
Szeretnék Gandhi -val egy asztalnál ülni,
halkan beszélgetni és teát szürcsölni,
miközben minden az, aminek látszik,
s a Nap éppen naplementét játszik.
Kint egy tehénke kérődzik csendesen,
nőnek a virágok erőszakmentesen.
Ülünk öreg házasok, kéz a kézbe '
az ajtónkon hirtelen Szent Ferenc néz be.
"Adj Isten!"- kacsint ránk s pödri a bajuszát,
s leoldja lassan porlepte saruját.
Leül az asztalhoz, tölt egy kis vizet,
vállán tarka madárka piheg.
Lábához hízelegve dorombol a cirmos,
mennyország illatát szaglássza biztos.
Szent Ferenc kedvesen végigsimogatja,
fénylő glóriáját megigazítgatja.
Glóriája körül repked egy kis lepke,
nincsen neki onnan elrepülni kedve.
De leszáll mégis, elfáradt a teste
s a szobába lassan bekúszik az este.
Álomból valóság, valóságból álom,
a fele sem igaz, mind csak kitalálom.
Szent Ferenc nélkül ülök a sötétben,
nem fogja senki kezemet kezében.
Csak játszom a képekkel, ringatom a lelkem,
szeretném ha valaki meglátna most engem.
Szeretnék az asztalra tiszta abroszt tenni,
szeretnék újra kisgyerek lenni.
Szeretném ha az út végén valaki várna,
szeretnék lenni valaki álma.

...néha meg kell tanulni szeretni azt, ami jó nekünk...

" Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg valahonnan bárhova jutok,
talpam alá éles kövek görögnek.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek - minden út körbefut.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S azt mondják, az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni - emberül."

Sárhelyi Erika

Azért szürkék a hétköznapok, mert lusták vagyunk kifesteni...

"Én úgy gondolom a legnehezebb része valaki elveszítésének nem az, hogy búcsút kell mondanunk, hanem az, hogy meg kell tanulnunk nélküle élni. Mindig megpróbálni betölteni azt a kis rést, ürességet, amit a szívünkben hagyott, amikor elment."

Gondoltad volna évekkel ezelőtt, vagy akár csak pár napja, hogy az, ami akkor volt, az aki akkor jelen volt az életedben egyszer majd semmit sem fog jelenteni? Nemrég még abban éltél lelkesen, aztán szenvedtél miatta, hamarosan viszont teljesen érdektelen lesz számodra. Mindössze egy aprócska, lényegtelen pont lesz az életedben. Illetve dehogyis lényegtelen. Hatalmas jelentősége van. Ugyanis neki és a helyzetnek köszönhetően lettél Te az, aki. Azért vagy ott, ahol. Ezt soha ne felejtsd. Szóval légy hálás minden egyes találkozásnak. Minden apró történésnek. Lehet, hogy még nem tudod, hogy rövidesen mindez mekkora horderővel fog bírni. De tudnod kell, minden megpróbáltatást mindössze azért kapsz, mert helyette vár valami különb. Valami nemesebb, olyan ami hozzád és neked való. Tudom, most még nem érted miért történt. De hidd el nekem, MINDEN okkal érkezik és távozik. Ne próbáld túlértelmezni! Mindössze engedj el mindent, ami csak átutazott az életeden. Ugyanis az összes számodra nélkülözhetetlen ember és mozzanat láthatatlan cérnával már hozzád van kötve. Az, ami nem tiéd, még ha a fejed tetejére is állsz, akkor sem kapod meg. Ami pedig hozzád tartozik, a megfelelő időben ott lesz veled. Még akkor is, ha a lehető legközönyösebben teljes érdektelenséggel az arcodon próbálsz mellette elsétálni.

,,,újra és újra belém hasit az elmúlás. Mint egy csengő. Egy tanítás. Egy hang. Felébredtem megint az álomból. A valóságra. Mert rájövök újra h elmegyünk. H egyszer eljön a változás. H egyszer minden forma elmegy és megváltozik. És h addig meg hogyan használjuk a dolgokat, hogyan bánunk egymással és h hogyan bánhatnánk.. Szeretnünk kéne egymást addig is. Összejárni. Nevetni. Örülni. Köszönni. Alkotni. Szeretni. Főzni, enni, szeretni. Szeretkezni. Átölelni. Nevetni. Sírni a nevetéstől. Megpihenni. Simogatni. Mosolyogni csendben.. Hallgatni nagyokat.. Ehelyett teljesen mást teszünk. Aggódunk, félünk, manipulálunk, kepesztünk, szorongunk, félünk, nyomulunk, kompenzálunk, akarunk, sértődünk, haragszunk, stb.. Mennyi elpocsékolt perc és óra.. Mennyi elpocsékolt és kárba veszett nap és év.. És egyszer elmegyünk.. Haraggal, el nem intézett dolgokkal... Fenyő Iván

Csak azok a pillanatok az örökkévalók, amiket nem lehet elmondani. Ezek a kis meztelen pillanatok szemérmesen elbújnak a szívben, így élik magányos életüket.

Elmúlt mint száz pillanat,
S tudjuk mégis, hogy múlhatatlan,
mert szívek őrzik, nem szavak.

"Minden elmúlik, mint az álom
Elröpül, mint a vándormadár,
Csak az emlék marad meg a szívben,
Halványan, mint a holdsugár." (Schiller)

Az "Igazit" keresed?
Én is azt kerestem sokáig,
s mikor megtaláltam, rájöttem, hogy hiba volt...
Most már az "Igazat" keresem...
Mert az "Igazi" szárnyakat ad, s aztán letépi rólad, az "Igaz" odaadja a sajátját, ha zuhanni kezdesz... Az "Igazi" megcsókolja a kezed, az "Igaz" megfogja... Az "Igazi" álmodik veled, az "Igaz" virraszt melletted...
Az "Igaziba" belehalsz, az "Igaz" meghal érted, ha kell...
Ha kérhetnék az Istentől magam számára valami szépet és nagyot, azt kérném, hogy adjon nekem is egy egyszerű kicsi házat, négy szobával, vadszőlős tornáccal, öreg körtefával. Mohos legyen a teteje, s olyan kicsi legyen, hogy ne férjen el benne izgalom, perpatvar, békétlenség. Csak én s az, akit szeretek..."

~ Húzd ki magad, mosolyogj, hadd törjék csak a fejüket, hogy mitől van olyan jó kedved ~

Várunk… és közben szépen... lassan eltelik az Életünk...
Várunk… Az idő múlik… De mi csak várunk…
A pillanat elmúlik és a múlt része lesz… És mi csak várunk…
Várjuk… hogy elmúljon a hideg… hogy elálljon az eső… hogy véget érjen a fárasztó nap… hogy elteljen a hét… hogy hazamehessünk… hogy elmehessünk… hogy egy jobb helyen legyünk… hogy elmúljon az unalom… hogy elmúljon a bánat… hogy megértsük… hogy elfelejtsük… hogy megbocsássunk… hogy megbocsássanak… hogy kisüssön a nap… hogy eljöjjön az igazi… hogy viszont lássuk Őt… hogy eljöjjön a nagy nap…hogy eljöjjön a nagy lehetőség… hogy erősek legyünk… hogy megmerjük tenni… hogy változzanak a dolgok… Várjuk… hogy elkezdődjön… várjuk… hogy elmúljon…
Csak várunk… Mindannyian mást… És sokszor csak a várakozásnak élünk, amely betölti mindennapjainkat… óráinkat… perceinket… és eközben elfelejtünk a pillanatnak élni… Elfeledkezünk a pillanatról, amely a kezünkben van… amely mindvégig a kezünkben volt… és közben elillan… Várunk… és közben szépen... lassan eltelik az Életünk…

"nah most mi van, vagy mi nincs, én már nemtom...az összezavarodott hülye picsa és a kiegyensúlyozott éppeszű nő határán vergődök..sehol se jó, sehol se rossz, csak olyan...kellemetlen...jól esne egy kis kóma...csak vegetálni...reakcióképtelenség...öntudatlan állapot...csend...magambazárvaakaroklenni....  (üvegess szemmel,széles szájjal 100$os mosollyal az arcomon"jónapot kívánok....jó szórakozást")

...Teljes mértékben antiszociális vagyok..."

"nem tudok mit mondani..nemtudok semmit mondani..valószínű a semmi értelmesebb lenne, mint a minden... zokogjál ha az segít...biztos jobb tőle...mond meg a kislánynak, hogy álljon fel...és amúgy nézzen körbe...szar...ez van...pofonvágtak megint?!..fognak még...de ez szerintem ahhoz képest amiket kaptál, semmi...útálj ha, úgy akarod... vagy baszd meg, ha úgy gondolod... Te persze mindig? te persze mindent? kölcsön, örökbe, 2 napra, egy életre...  lehet ezt nem nekem kéne felróni... de te tudod... nyilván... lehet inkább üvölteni kéne, és veszekedni, mint  "hát szia"  de nyilván én vagyok a hibás...mindenért... szerintem is... de azért köszi hogy mindezzel megerősítettél... nyilván szükség volt rá..."