"A gyász nem múlik el. Nem múlik el, csak körbenövi az élet. Először még nincs más, csak a veszteség. Minden pillanatban. Élesen, kímélet nélkül szakít szét testet és lelket. Meg kell bolondulni, bele kell pusztulni a fájdalomba. Úgy érezzük nincs tovább. Ekkora hiánnyal, ekkora űrrel nem lehet tovább élni. Aztán az élet mégiscsak megy tovább. Makacsan halad, pereg az idő. Egyszer csak eljön a pillanat –ez csak később, visszatekintve válik világossá- amikor már nem fáj megállás nélkül. Kezdenek lélegzetvételnyi szünetek lenni a kín addig megállíthatatlannak hitt hömpölygésében. Percek, amikor lehet másra is figyelni. Szusszanásnyi kis szigetek. Aztán ezekből egyre több lesz. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy reggelente, álom és ébrenlét határát már nem a jeges felismerés töri át, hogy nincs többé. Aztán, néha már mosolyogni is tudunk, amikor eszünkbe jut: „Hm, emlékszem milyen vicces volt, amikor....!” Az emlékek már nem fájdalmat hoznak, hanem hálát, hogy ő volt. Idővel lesz új öröm, lesz új lendület. Lesznek tervek, és új vágyak is. Lesz béke és elengedés, de a gyász marad, nem csökken. Az élet nő meg körülötte." (Orvos-Tóth Noémi)
"Ha a gyűlölet kopogtat az ajtódon, fogadd egy mosollyal és közöld vele, hogy későn érkezett, mert már a teázik a szeretet az asztalodnál."
"Szódából vodka lett. Bicikliből autó. Csókból szex. Játékból munka. Emlékszel még, amikor a legmagasabb hely apa válla volt, és anya volt a hős? Amikor a legnagyobb fájdalom amit éreztél, az volt, hogy lehorzsoltad a térded és a szeretteid ölelése gyógyír volt mindenre. És a búcsúzások is csak másnapig tartottak. És mi alig vártuk, hogy felnőjünk.. "
mostmeg...hmmm
Minden mozdulat fáj, minden gondolat fáj. Legszívesebben abbahagynád a gondolkodást, mert minden éber pillanatban, újra és újra váratlanul tör rád, hogy ő nincs már és soha többé nem is lesz. Nem lesz veled.
Annyiszor hallottad már, hogy a jók mennek el korán… Meg, hogy milyen, ha fáj a szív.
Ez is valami, aminek az igazi jelentését soha nem tudtad azelőtt: hogy létezik ekkora fájdalom. Ami szétszakít, ami ráül a mellkasodra és csak nyomja és megfullaszt, amitől minden pillanatban azt érzed, hogy nem élhetsz így tovább, ezt nem fogod kibírni. Nem csak lelkileg, fizikailag sem… Ez túlságosan fáj.
Aztán mégis este lesz és élsz. És reggel és napközben és újra este. És a világ is megy tovább és nem érted, hogy mások hogy élhették ezt túl.
Mert neked ugyanúgy fáj, minden pillanatban.
Nem segít az idő, ahogy mondták! Nem segít.
Aztán sok, sok idő elteltével úgy tűnik, nincs elég könnyed már, nem jut minden percre, nem tudja tartani az ütemet. Úgyhogy legtöbbször már csak belülről sírsz. Aztán, mintha a tested belefáradna a gyászba, néha lazul a szorítás a mellkasodon… Pár perc kiszabadulás az egyik napon, majd valamikor másnap is, aztán újra és újra. És egyszer csak, váratlanul és tisztán felismered, hogy mennyire vigyáznod kell azokra, akik még veled vannak. És magadra is, hogy lehess nekik. A józan eszed is mintha kezdene eszmélni, már nem mindent a robotpilóta irányít, mint azóta, minden egyes napon…
Nem lesz kevésbé fájó a hiánya. Csak már nem akar minden percben szétszakadni a mellkasod…
GYH
"Annyiszor fordítottam már neked hátat, te is nekem. De újra és újra itt kötöttünk ki: egymás mellett. Hiszen a szerelem és a szenvedély egy olyan kapocs köztünk, ami nem múlik, bármennyi időt is töltünk külön. A csókod még mindig olyan, mint legelőször. Az ölelésed enyhíti bánatomat. Egy biztonságos, de folyamatos harccal teli pont vagy az életemben, amit vagy meg kell javítani, vagy el kell engedni. ...+
Van az a pillanat amikor már nincs kedved magyarázkodni,hogy mit érzel úgy,ahogy-olyankor már nem érdekel,hogy bárkivel bármit is megértess.Nem szomjazol a megoldásukra,megvagy nélküle is-de ne menekülj,akármennyire is egyszerűnek tűnne,ne zárkózz be,találj valakit,aki ugyanazon megy át amin te.Nála lesz a kulcs.Megnyugtat és felemel a zavarból,amiből egyedül képtelen lennél felállni,mert magad sem tudtad,hogy miben vagy.Addig amíg van,aki érti és érzi,azt amit te,könnyedén léphetsz még egyet.Nyugodtan, boldogan,mert nem vagy egyedül-más is érzi a pofonokat,azokat a nehézségeket,amikből neked is bőven jutottak...
(inlove)Életem egy részében próbáltam megérteni,miért van az,hogy az emberek szerelemre vágynak,mégis a világ tele van magányos lelkekkel.Nem vagyunk elég jók egymásnak? Aztán rájöttem,hogy ez nem is erről szól.Végső soron minden lehetne másképp,ha sokkal jobban ismernénk saját vágyainkat. Ha felismernénk a hibáinkat,és nem homokba dugnánk a fejünket,hanem igenis szembenéznénk azokkal.Okulva belőlük és előre haladva.Ha tudnánk,hogyan kell igazán szeretni,mindenféle önzés és játszma nélkül. Ha elismernénk azt,hogy gyakran még valóban nem állunk készen egy kapcsolatra,mert még rendet kell raknunk saját magunkban. Ha megbíznánk a másikban annyira,hogy elfogadjuk a szeretetét.Ha hinnénk abban,hogy mi tényleg meg is érdemeljük mindazt a jót ,amit a szeretet fél nyújtani akar felénk. Ehelyett tele vagyunk kétséggel,félelemmel. vágyunk egy bizonyos életre,ahol megvan a szerelem,ahol közös jövőt építünk együtt.Ahol családdá érünk,és ahol egység van. Nyugodtság,meghittség és bizalom,tiszta szeretet.Tetteinkben ehelyett pedig azt mutatjuk,hogy az instant az izgalmas.A könnyű jelenti a kihívást.A felelősség teljes hárítása az egyszerűbb. Eltoljuk az igaznak érkezőt.Nincs elmélyülés ,mert abban a pillanatban behúzzuk a satuféket ,és már ott sem vagyunk.Minden ami természetesen halad a maga útján,az ránk hozza a frászt.Elcsépeljük azokat a pillanatokat,amik valódiak lehetnének,sőt azok is.
Egy meg nem sejtett pillanatban egyszer csak valaki ott van az életünkben. Akivel jó (illetve jó lehetne) akivel játszmák nélkül is működik. Mégis elmenekülünk,pedig mennyivel könnyebb lenne szeretni.
Tűnődés azon,vajon tényleg érdekel -e minket a másik? Aztán megveregetjük a saját kis vállunkat,hogy "rendben van,lépjünk inkább tovább,mert ez túl sok lenne nekünk"....
És a kör tovább folytatódik.
Esélyt sem adunk a boldogságra.Esélyt sem adunk önmagunknak az életre.Esélyt arra,hogy valami valódi kerekedjen ki az egészből.Megvétózzuk az életet,mert okosabbnak gondoljuk magunkat annál,hogy átengedjük az irányítást. Pedig,ha csak egy percre megállunk,akkor észre vesszünk azt,hogy nincsenek véletlen találkozások.Hogy üzenettel érkeznek az életünkbe ezek az emberek.Talán pont azért,hogy felnyissák a szemünket arról,hogy végre itt van az ideje annak,hogy szeressünk, hogy szeretve legyünk!!!!!❤
Tudod mi az igazán szép? Hajnalban kócosnak lenni, papucsban szemetet kivinni, farmert húzni a narancsbőrre, az utcán önfeledten nevetni, betúrni egy fánkot az előző mellé, mellé forró teát inni, emelt fővel metróra szállni, büszkén a múltba révedni, az ősz hajszálat arrébb sodorni, a hasat nem behúzni, a gerincet egyenesen tartani, a bukásokat sosem számolni, a ráncokat baráttá, az éveket férjünkké fogadni, a tanulságokat észben tartani, a csalódást elengedni, a reményt a szívbe zárni, megélni, átélni, tartani vagy engedni, büszkén, néha megtörten, hangosan vagy csendesen, de nevetni, nevetni, nevetni és élni. Ez az igazán szép.
(Theodorovits Andrea)
Napsütésben, nem az árnyékban élünk.
Nem teázgatunk, nem üldögélünk.
Megríkat minket egy szomorú szám,
sose halunk meg, vagy inkább csak ritkán.,,, VadFruttik
Szeresd a gyermeket!
Mindannyiunkban él egy zokogó gyermek, aki csalódott a felnőttek világában– mert nem úgy szerették, nem úgy viszonozták szeretetét, mint ahogy azt megérdemelte volna. Bántották, esetleg megvetették…és felsír olykor álmatlan éjszakáinkon, és meghallgatást remél, panaszkodik, mesél, de nem értik szavát.
Mindannyiunkban ott él az az ember, akit legalább egyszer az életben elhagytak, semmibe vettek, megcsaltak. Ott él és elégtételt követel, sandít, gyanakszik, kétségbe von.
És lakik bennünk egy olyan szkeptikus is, aki csak annyit hisz el a világból, amennyit lát, amit két kezével megfogni képes, aki egyszer markolt, de csak a semmit szorította tenyerébe.
Lakik bennünk olyan, aki nem fog neki a feladatnak, mert próbálta már, de akkor és ott nem sikerült. Aztán később máskor, máshol megint nem. Aztán századjára megrántotta vállát, úgy döntött nem neki való…de szíve mélyén újra és újra felébred a suttogó kérdés, amit nem tud elhallgattatni: mi van, ha mégis?
Lakik bennünk egy mindenre rácsodálkozó tündér, akinek vágya van az áhítatra, akit megérint a világ minden szépsége…s néha– néha egy-egy halvány mosolyban a környezetünk is felfedezi, ám, amint rajtakapnak minket, gondosan eltakarjuk annak a “realista felnőttnek” a rezzenéstelen arckifejezésével, aki felismerte, hogy nem sérthetetlen.
Él bennünk valaki, aki hisz a mesékben és minden szomorú pillanatban fél szemmel sandítva várja, hogy hol marad a happy end…aki minden bánatról azt feltételezi, hogy ez csak egy kis szünet, ami után mázsás terheinket elengedve az öröm még üdébb, a nap még ragyogóbban ontja ránk sugarát….ahány ember, annyi külön világ… és minden emberen belül megszámolatlan…mennyi szerepben, mennyi alakban változunk, és reagálunk. Néha úgy viselkedünk, amilyennek látszunk, máskor meg csak cicomázunk, hogy eltakarjuk a szürkeségünket. Sokan keressük, kevesen tapasztaljuk a lényeget…s ahogy az ember egyre szelídebbé érik, ahogy egyre teljesebbé válik a szeretetben– úgy ébred rá, nincs szüksége jelmezekre. Úgy válik elfogadóbbá, függetlenebbé, szabadabbá.
Egy idő után a benne zokogó gyermeket elcsitítja, megöleli– nem vár semmit a külvilágtól, elég, ha ő szereti. Nem vár semmit a versenyektől, mert hogy jelen volt elég…már nem serlegekben, s kupákban méri a dolgok értékét. Már– már félelmetes ahogy a reakciók által kiváltott érzései egyre tompulnak, szép lassan változó hangulatai egyenessé simulnak. Összeérnek benne a különbözőségek, ellentétek, változások…derűs nyugalommal szemléli a világot. Visszatalál a benne elhagyotthoz, s rájön: a magány sem volt más, mint illúzió, és minden életállomás epizód, amit közvetít a nagy televízió. Vízió, álom, látomás, könyörgés– kert, udvar, peron, vízesés. Barát, társ, elhunyt ősök, ellenség, idegen– sorsfonalába egy-egy szál: nélkülözhetetlen elem…külön, együtt, egymásért, egyedül…patak, csermely, mely óceán belül.
Magányos magasság– magyar mag…az életúton kirajzolódó számtalan: egyetlen alak.
Hezitálás, üresség, felleg-vágy, szerelem, gyász– összeér. Bölcs alázat: mikor végül megbékél.
(Kerner Mariann)
"Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy "nincs". Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül - a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen - a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:
- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném... És elmondanám neki azt, hogy... Mit is?... Amit nem lehet elmondani." (Müller Péter)
Túlvilági üzenet.
Gyertyát gyújtunk és emlékezünk.Megszépülnek a sírok, virág kerül azokra a hantokra is, melyekre év közben kevés gondoskodás jutott.
Az érzelmeket szinte teljesen visszafogó, a másikat alig észrevevő, rohanással teli világunkban Mindenszentek és halottak napja idején ez a néhány pillanat, néhány röpke óra a figyelemről, a törődésről, a csend békéjéről szól. Becsüljük meg, még ha villanásnyi időre is érint meg bennünket ez az érzés, hiszen olyan érték, amely egyre inkább hiánycikk.
E ritka ajándékot különös módon éppen azoktól kapjuk, akik már nincsenek közöttünk - szeretteink túlvilági üzenete a figyelmeztetés: állj meg, ember a nagy rohanásban, mert semmi sincs annál fontosabb, mint figyelni a társra, a családra, a gyermekekre, a jó szóra éhes idős szülőre, a törődésre vágyó szomszédra, a körötted levő munkatársra - a másik emberre.
Amikor rádöbbensz az elmulasztott pillanatok pótolhatatlanságára, már egyedül állsz a sír mögött.
Halottaink szeretete valójában az élet iskolája.
A megannyi mécses, a sok-sok virág a megtisztított sírhant nem csupán emlékezés az eltávozott kedvesünkre, hanem egyben egy vezeklés is, hogy annak idején, mikor még tehettük volna, bántóan kurtára sikeredtek a beszélgetések, hiányoztak a meleg szavak, elmaradtak a biztató, támogató pillantások, a puha, lágy simogatások.
Az emlékezés ezekben a napokban hidat épít az élet és az elmúlás között. Milyen jó lenne, ha az ihletett órák múltán, az esztendő többi napján is megmaradna az átjáró a két világ között.
( Árvay Sándor jegyzete)
''Mondd, szeplős, ha egyszer nekünk is lesz gyerekünk, hogyan fogjuk nevelni? Ugye, a mi gyerekünk nem lesz olyan magányos, mint mi voltunk, amíg te nem voltál nekem, és én nem voltam neked? Mondd, szeplős, szoktál te olyant gondolni, hogy még az egész élet előttünk áll? Ugye, te nem vagy olyan, hogy csak egy-két napra előre gondolkozol? Mert én ilyen voltam, amíg te nem voltál. Néha még ilyen sem. Néha az is hidegen hagyott, hogy holnap mi lesz. Valami lesz - rángattam a vállamat -, és ha semmi sem, az is közömbös. Amióta te vagy nekem, én annyira megváltoztam, hogy szinte nem is igaz semmi sem, ami addig volt, amíg te nem voltál.''
- Szilvási Lajos: Egymás szemében - részlet♥
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
József Attila
Csak az öregszik meg, aki lemond eszményeiről. Az évek múlásával ráncossá lesz az arcod, de ha kialszik benned a lelkesedés, akkor lelked ráncosodik meg. Gondok, kétségek, az önbizalom hiánya, reménytelenség: mind hosszú évek, melyek nemcsak a testet húzzák le a föld porába, hanem a lelket is. Az ember – akár tizenhat éves, akár hatvanhat – csodára szomjazik, elámul a csillagok örökkévalóságán, a gondolatok és a dolgok szépségén: nem fél a kockázattól: gyermeki kíváncsisággal várja: mi lesz holnap: szabadon örül mindennek.
Albert Schweitzer
Folyvást rohanunk, soha meg nem állunk. Még arra sincs időnk néhanap, hogy a tenyerünkbe rejtsük arcunk, összeszedjük magunkat egy-egy percre és szembenézzünk a kérdéssel: mi végre tesszük? Napjaink vágtató tempója, felfokozott életritmusa feszült nyugtalansággal tölt el bennünket. De nem a fizikai fáradtság az igazi baj, hanem a lelki rendezetlenség. Már-már a belső megsemmisülés érzése. S ennek hiába ismerjük a diagnózisát, a gyógymódot nem tudjuk receptre felíratni. Az orvoslással mi szolgálhatunk egymásnak. Az ember az ember patikája.
Latinovits Zoltán
Van a kávé... A fekete. Olyan, mint az élet. Sötét és keserű. És van a kávéház. Ahol nem a kávé a legfontosabb, hanem a találkozás. A beszélgetés. Két ember beszél, beszél, beszél, és egy napon a kávé más értelmet nyer. Átalakul érzelmekké. Többé már nem egyszerű kávé, hanem barátság, szeretet, vagy éppen szerelem. Az iránt, akivel a kávézás élményét az ember megosztja. Attól kezdve minden csésze kávé ezt jelenti. A másikat. Még akkor is, ha nincs jelen. Emléke, emlékeztetője lesz. És ekkor már nem sötét, és nem keserű.
Csitáry-Hock Tamás
Öleld, amíg kéri!
Hallgasd, amíg mondja!
Szeresd, amíg hagyja!
Mert olyan gyorsan eljön
a pillanat, amikor elindul,
és Te már nem kísérheted el!
Amikor már a saját útját járja,
talán vissza sem pillantva rád!
Rád, aki aggódva figyeled
és csak remélni tudod,
hogy nem téved el az úton!
Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne.
Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, melynek lakója a magány, királya pedig az álom.
Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak.
Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz.
Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük.
Fekete István: Almárium
....készen, ébren, száz éve talpon
tudom már, hogy többé sohasem alszom
pihenek majd később az égben
Ha a szárnyamat már fáradtra téptem