"Azt, hogy hogyan éljek, mit tegyek, mind az óvodában tanultam meg. Az egyetemen a bölcsesség nem volt különösebb érték, az óvodában annál inkább. Íme, amit ott tanultam: Ossz meg mindent másokkal! Ne csalj a játékban! Ne bántsd a másikat! Mindent oda tegyél vissza ahonnan elvetted! Rakj rendet magad után! Ne vedd el a másét! Kérj bocsánatot ha valakinek fájdalmat okoztál! Evés előtt moss kezet! Húzd le a vécét! A frissen sült sütemény és a hideg tej nagyon tápláló! Élj mértékkel! Mindennap, tanulj, gondolkodj, rajzolj, fess, énekelj, táncolj, játssz és dolgozz egy keveset! Délutánonként szundíts egyet! A nagyvilágban óvatosan közlekedj: fogd meg a társad kezét és ne szakadjatok el egymástól! Ismerd fel a csodát!"

Azt mondjuk szeretjük a virágokat, mégis letépjük őket. Azt mondjuk szeretjük a fákat, mégis kivágjuk őket. És az emberek még mindig csodálkoznak, amikor valaki fél, mert azt mondják neki, hogy szeretik.

"A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog... valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott. Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél. Ne változtass hangszíneden. Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel a nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést. Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj."

…Az élet megtanított arra, hogy mikor harcoljak valakiért, és mikor álljak félre, ha én nem szeretek, vagy ha engem nem szeretnek. Megtanított arra is, hogy mikor a legfontosabb döntéseket hozom, hogy döntsek jól. Azt is megmutatta, hogy sok embert elvesztek, és sok embert el kell majd engednem, akiket szeretek, de erősnek kell lennem, és arra kell gondolnom, hogy mások számítanak rám. Idővel begyógyulnak a sebek, mert aki elment, az nem jön vissza. Persze ebből természetesen sok minden nem igaz. Az élet csak remélni tanított meg. Remélni azt, hogy tudjam, mikor kell harcolni, s félre állni. Remélni, hogy jó döntést hozok, mikor döntést kell hoznom. Remélni, hogy akit elvesztek, annak jobb lesz, és én majd erős tudok maradni, hogy továbblépjek, és csak a jó emlékeket őrizzem meg. Remélni, hogy begyógyulnak a sebek, a legmélyebbek is, begyógyuljanak, de ne tűnjenek el. Minden egyes sebet szeretek a szívemen, minden én vagyok, és a múltam, ott kell lenniük. Gyönyörű hegek.. Nélkülük üres lennék. Tehát csak remélhetem, hogy így fogok élni. De nekem ez a pár remény pont elég. Így akarok élni…

Aki a hátán fekve sír, annak a fülébe csorognak a könnyei...

Csak így megy ez. A magányt ismerem,
Innen s túl vagyok szinte mindenen.
Lassan elfogyok, csak, hogy több legyek.
Vagyok, nem vagyok – kurva reggelek,
durva nappalok – vagyok, nem vagyok.
Korán ébredek – rövidebb napok.
Lassan nem tudom, mit miért teszek.
Korán lefekszem – hosszú éjjelek.”

"Aki egyszer már veszített, úgy igazán, vérre menően, az nem könnyen kockázat újra. Aki egyszer már adott, mindenestül, önmagából egy jókora darabot, az nem tékozol újra. Ha gyengülsz, magadra maradsz. Erőd még inkább elhagy. Erőddel pedig mosolyod, lényed. Lassan a többiek is. Mindenki a jóhoz tapadna. Félelmed pedig rád, az arcodra. Az utat mind egyedül járjuk. Legyünk páratlanul vagy párban: egyedül. Tudom, hogy fáj az egyedül. Fáj az együtt, mégis egyedül. Fáj az egyedül is együtt. Záródsz és záródsz, szorongásod a pajzsod, fegyvered. S ha szemed csukva, füled mellett megy el a dal is. Nem látsz színeket, nem érzel ízeket. Ott állsz magaddal szemben, és nem tudod, ki néz a tükörben."

Mosoly, ami fontosabb, mint
más,
Öröm, amit másban nem
találsz.
Fiatal a szíve,
Mégis mennyi szépet hord.
Amikor csak játszik és nevet,
Csoda, amit kérni nem lehet.
Elmondani félek,
Elhallgatni miért kell:
Jó, hogy élsz,
Megadsz mindent,
És így teljes lett az életem,
Hisz létezel....

Azt mondják az elküldetlen levél többet mond az elküldöttnél. Az ember általában szerez magának egy dobozt vagy gondolatban kialakít egyet, ahová száműzhet mindent. Elraktározhatja azokat a dolgokat, amik gátolják abban, hogy tovább lépjen vagy, hogy új életet kezdjen. Egy elküldetlen levélben benne van minden. A tényleges érzések, a valós fájdalmak és a kimondatlan szavak. Ki tudja? Talán minden ember ágya alatt ott lapul egy doboz. Levelekkel, melyek soha nem kerülnek a címzet kezébe. Egyszer minden doboz megtellik. A feneketlen doboz csak a mesékben létezik és távol áll a valóságtól. Az emberekben talán valami olyasmi van, mint a repülők fekete doboza. Egy olyan adatrögzítő, amiből egy esetleges baleset utána is kivizsgálhatóak a körülmények.  A csalósádok, szívtördelések és hasonló "balesetek" után a mi "fekete dobozunk" mindent feljegyez és később aztán újra elővehetjük őket, hogy megtudjuk, hogy és mi is történt valójában.

"Hol van az a lány?
Az, aki pirulva ment a buliba, ott lesz-e a fiú.
Aki nagyokat trécselt a barátnőkkel és minden jó buliban benne volt.
Az, aki szorgalmasan készült az érettségire, izgult a felvételi előtt, magolt a záróvizsgára, aggódott, megkapja-e az állást.
Az aki szép ruhákat vett, lehelletnyi sminket tett és úgy érezte övé az egész világ.
Aki csillogott.
Hol van?
Kifelé most inkább leharcolt.
Néha farmert venni sincs kedve.
A kedvenc pólója bukiszagú.
Estére úgy érzi, az agysejtjei a Story magazin átlapozására sem elegendőek. És, ha jobban belegondol, már reggel sem mindig.
Ahol energia volt, ott most karikás szemek vannak.
Ahol szenvedély, ott rutin.
Hol van a régi lány?
Elveszett?
Bár néha úgy érezheted, bentszorult és csak les kifelé, mikor lehet újra az, aki volt, valójában nem tűnt el.
Ő lesz az, aki nagyokat táncol az egyéves herceggel, aki bolondozik, bukfencezni tanít, dögönyöz és viccelődik.
Aki együtt sír és nevet.
Aki jobban izgul az első randi előtt, mint a gyereke.
Aki szorgalmasan készül az érettségire, a felvételire, kikérdez, szendvicset ken, feladatot átnéz, házi dolgozatot átolvas, kakaót főz, inget vasal.
Aki hajnalban kel, csomagolja a táskát, a tízórait, az úszócuccot.
Aki utánajár az új iskolának, szorít az ösztöndíjért, kitisztítja a felvételi öltönyt.
Akivel el lehet menni szép ruhát venni, megtanít sminkelni.
És aki kezdettől csak mondja, mondja, hogy tiéd lehet az egész világ.
Ott van még az a lány és csillog.
Csak közben átad egy kicsit a csillogásából a gyermekeinek is."

Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal. Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák. Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék. A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velök. Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal.

Csak futok, és futok, menekülök a problémák elől. És a problémák egyre csak gyűlnek. És ha egyszer kitörnek belőlem... akkor az gáz lesz. És tudom,h így csak magamat teszem tönkre... magamnak ártok... nem másnak. Akkor miért csinálod?- kérdeznéd te... Nem tudom... talán mert nincs más megoldás... vagy nem akarom,h legyen. Mint az őrült, ki letépte láncát... Most írtam, mert így volt kedvem... de legközelebb csak akkor fogok, ha fogok tudni adni is vmit az írásaimmal... meg ha teljesen őszintén fogok tudni írni... önmagamat megnyugtató hazugságok, és a gondolatban valóra váltott vágyaim nélkül.

Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, a szerint, hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt....

Wass Albert

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyengédségre, nem tud meglenni nélküle.

Szeretni annyi, mint sebezhetővé válni. Bárkit szeretsz, a szíved bizonyára elszorul, és esetleg meg is szakad. Ha biztos akarsz lenni abban, hogy sértetlenül megőrzöd, nem szabad odaadnod senkinek. Gondosan csomagold be hobbikba és apró élvezetekbe; kerülj minden bonyodalmat, biztonságosan zárd be önzőséged ládikájába vagy koporsójába. És abban a ládikában a szíved elkezd változni.
Kemény, törhetetlen és visszalágyíthatatlan lesz.

"És nincsenek már gazdag sorok
én is koldus vagyok
éhség sem mardos
szomjam sem végzetes
mégis a szárazság mi tönkretesz
sirhatnék talán
megmaradnék mint álom darabb
mi visszatér de leszükül a tér
üres lesz a cella
majd csak a csupasz bör marad.
annyi ránc,
mind 1 régi állomás
az idövonat lassan elviszi az összes arcot
nem viselek többé kardot
csöndem hangja ez
hallom miként sir az összes álom
gazdátlan hever sok millió lélek a világon"

koi

Kommunikációs zárlat van a nemzedékek között. Hatalmas lakat lóg az ajtón, amelyen be szeretnénk menni,a kulcs pedig elveszett. Két megoldás kinálkozik: vagy tolvajkulcsot keresünk, vagy leverjük a lakatot. Nekem egy harmadik megoldás lenne szimpatikus. Nevezetesen az, hogy elöbb kedvet csináljunk az ajtó tulsó oldalán lakoknak a látogatásunkhoz. Hogy ne erkölcsi adószedőt hanem barátokat várjanak. A bezárt ajtó csak akkor fenyegetö ha idegeneket választ el egymástól,a barátok nevetnek rajta. Ha nem tudunk beszélgetni, majd dadogunk. De ne menjük oda senkinek a nevében. A magunk nevében menjünk azért, mert személy szerint mi szeretnénk tenni valamit a patthelyzet feloldásáért. Csörsz István

A legszörnyűbb, mikor tépnéd ki magadból, és kaparod és harapod és marod és szakítod és sikítasz... és rájössz, hogy nincs semmi. Nincs mit kitépned. Csak te vagy. Saját magadat emészted el.. Nem más emészt. Nem a szerelem égeti fel a szíved, hanem te. Nem a féltékenység harapja el a torkod, hanem te. Nem a düh marja szét a tested, hanem te. Nem a félelem szakítja szét a mellkasod, hanem te. A szíved nem dobog.. csak egy óra ketyeg a helyén, már annyira rég, hogy nem is számolod a perceket. A könnyek maguktól folynak, nem kell neked ahhoz érzés, hogy eleredjenek. A vér pedig nem a te véred. Valaki más testéből folyik.. Valaki más szájából jönnek a szavak, valaki más ölel és csókol, valaki más sóhajt a szélbe, valaki más ébred zokogva, valaki más szorítja magához az álmait, és nem bírja elengedni. Nem te... nem te.. Te csak fekszel, és vágysz rá, hogy eljöjjön a más. Minden pillanatban az óramutatóra téved a tekinteted, keresed minenütt, mikor jön már... és mikor eljön, beleolvadsz a mérhetetlen fájdalomba. Mindegy, ha fáj, mindegy ha vérzik, mindegy. Csak érezz. Érezz újra. S mikor lejár az idő, ismét visszafekszel a jéghideg betonra, és ismét vársz, ismét remélsz, hogy jut még számodra perc, mikor nem elhaló ketyegést fogsz hallani, hanem halk, mégis sükekítő dobbanást. És majd kaparhatod a falat, és majd ordíthatsz a sötétben, és majd élvezheted...

Értitek? - Nem...
Nembaj. Én se nagyon

"Tudod az emberk sokszor kiáll valakiért,valamiért, de leginkább olyankor,

ha nincs vesztenivalója.Aztán egyszer történik valami,

ami bántja az igazságérzetét,de a kiállás választás elé állitja.

Ha megteszi, elveszitheti az,ami fontos neki.

Egy ideig gyáván lapul,aztán arra gondol,

ami az igazság miatt elveszik,az valójában nincs is.

És akkor megkönnyebbülve megteszi az első lépét...

Egyszer eljut az ember odáig,hogy önmaga mellett is ki kell állnia,

még ha vesztesség árán is.Az igazságtól csak az veszik el,

ami már ugyis veszve van."

"Zuhanok. Levágott szárnyaim hiába mozgatom. Van alja ennek a szakadéknak? Melyik a kisebb fájdalom: örökké zuhanni vagy iszonyatosan nagyot koppani? Egykutya. Szerintem."

A fájdalomnak sok formája van...egy kis szúrás, egy kis nyomás, a fájdalom amit minden nap átélünk. És ott van az a fájdalom amit nem mellözhetünk. Amikor a fájdalom olyan erös hogy minden mást elnyom. Ami mellett minden háttérbe szorul...amig végig nem gondoljuk, hogy milyen mély a seb.Rajtunk mulik hogyan kezeljük a fájdalmat. Fájdalom..érzéstelenitjük,levezetjük, elfogadjuk, figyelmen kivül hagyjukés olykor a legjobb fájdalomkezelés hogy túlesünk rajta. Legtöbbször a fájdalom kezelhetö, deolykor lecsap mikor a legkevésbé számitasz rá, övön alult talál és nem mulik.Fájdalom...csak át kell vészelni mert az igazság az hogy nem kerülheted el, az élet ad majd ugyis újat.

Kulcs a túléléshez: a tagadás. Letagadjuk hogy fáradtak vagyunk. Letagadjuk mennyire félünk. Letagadjuk hogy mennyire fontos hogy sikeresek legyünk valamiben, de legföképpen, letagadjuk hogy tagadunk. Csak azt látjuk amit látni akarunk.Azt hisszük amit hinni szeretnénk. És müködik...annyit hazudunk magunknak, hogy egy idö után azt hisszük az az igazság. Elöbb vagy utóbb félre kell tennünk a tagadásunkat, és felemelt fejjel szembenézni a világgal. Tagadás..ez nem csak egy folyó Egyiptomban..hanem  egy rémisztő óceán....szoval, hogyan uszod meg hogy el ne süllyedj...?

"Amit nem mondhatsz el senkinek,
Az bent a csendben nagyra nő.
Nyálkás pókhálót fon köré
És gonddal őrzi az idő.

Hinnéd,hogy meghalt, bábja elveszett,
De álom pillangói kísértenek,
Mint a szörnyű szép szavak,
Amelyeket nem mondhattál el senkinek..."

Azt mondod: szép a lelkem...
Pedig csak egy tarka üveggolyó.
Benne ezer szín keveredik.
Kemény, de ha elejted...

Milliónyi szürke darabra törik.

Két szóval elmondhatom, amit az életről megtanultam: megy tovább...

Az embereknek vannak hegei mindenféle szokatlan helyeken. Mint valami titkos térképe saját multjuknak, mint régi sebeik táblázata.A legtöbb sebünk begyógyul csk egy heget hagyva maga után. De némelyik nem...MI a rosszabb? ujsebek amik szörnyen fájnak...vagy a régiek,amiknek rég meg kellett volna gyógyulniuk, de nem tették...?Talán a régi sebeink megtanitanak valamit. Emlékeztetnek rá, hol jártunk és mit győztünk le.Leckét adnak hogy mit kerüljünk el a jövöben. szeretnénk ezt hinni.De ez nem igy van ugye? Vannak dolgok amiket meg kell tanulnunk, újra és újra és újra...

Az alapvető bizonytalanságok, az alapvető félelmek és a többi régi seb csak tovább nő velünk. És amikor azt hisszük az élet és a körülmények kényszeritenek minket, hogy egyszer s mindenkorra felnőtté váljunk akkor újra előáll valami olyan amit nem vársz, amire nem vagy felkészülve...ott keressük a vigasztalást ahol megtalálhatjuk....és tovább reménykedünk minden logika és minden tapasztalat ellenére.

Talán szeretjük a fájdalmat,talán igy müködünk, mert nélküle...nem is tudom... talán nem éreznénk magunkat valóságosnak.

Hogy is van a mondás? "Hogy miért ütöm  magam folyton kalapáccsal? mert olyan jo érzés amikor abbahagyom."...

"Ha meghalok ne kérdezd, miért hideg a lábam..."

Néha, akit a legjobban szeretünk, úgy suhan el mellettünk az életben, mintha egy szembejövő gyorsvonat lehúzott ablakában állna. Te jobbra robogsz, ő balra, éppen csak integettek egymásnak, dobogó szívvel: - Szervusz!... Szervusz!... Vagy Még?... Én is vagyok!... Isten veled!... Mikor találkozunk?... A választ már nem hallod.
/Müller Péter/

A fekete-fehér képek sokkal érdekesebbek a szineseknél. Az a jó bennük, hogy te találod ki a szineket. Olyanok lesznek, amilyennek látni akarod őket. Sajnos én most olyannak látom őket, amilyenek. Feketének és fehérnek

Nem tudom már...

Sóhajt az alkony, ónos szürkeségben,
ma este ködbe rejtőzik a táj,
fák árnya dereng sűrű néma csöndben,
rezdülő titkot sző a félhomály.

Bokrok tövében, nedves holt avarban
álmodik néhány fáradt pillanat,
amely még ősszel hullott le a földre
utánad hajló, síró fák alatt.

Elillant álmok, emlékek suhannak,
mosolyod fénye már régen elveszett,
hangod csak elhalt suttogás a szélben,
egy illúzió, mit vágyam kergetett.

Nyomodban járok, emlék-szőtte ködben
e vágyakra hulló fázós alkonyon,
utánad hívnak elfáradt remények,
megyek, hogy miért, már magam sem tudom.

Kormányos Sándor

Csendes üvöltés, néma bánat.De Te nem látod mindezt,mert egy mosolyba zártam!

Hogyan is függhetne
szeretetem attól,
hogy az, akit én
szeretek, szeret-e?
Elfogadom őt. Téged.
Őket. Azt. Elhiszem
róla, hogy él. Jó?
Nem tudom. Rossz?
Ennél mélyebbre
kell, s magasabbra.
Látom, húsa van.
Fáj neki, lélegzik,
örvend; igazi. Ez
pedig annyit tesz:
létezem én is.

Vasadi Péter