" Ha tudtam volna, hogy utoljára lép ki az ajtón,
szorosan átöleltem volna, hogy ne hagyjon itt.
Ha tudtam volna, hogy utoljára mosolyog én rám,
visszamosolyogtam volna rá én is csendesen és némán.
Ha tudtam volna, hogy utoljára hallom a hangját,
figyeltem volna Rá, hogy halljam, ha érzem a hiányát.
Ha tudtam volna, hogy utoljára kér lehetetlent,
még ha tudom is, hogy hiába, megtettem volna mindent.
Ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó álma,
vigyáztam volna, hogy nyugodtan még tovább álmodja.
Ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó napja,
higgye és tudja, hogy szeretem, arra kértem volna. "
A halál nem jelent semmit.
Csupán átmentem a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok
És te is önmagad vagy.
Akik egymásnak voltunk,
Azok vagyunk mindörökre.
Úgy szólíts, azon a néven,
Ahogy mindig hívtál.
Beszélj velem, ahogy mindig szoktál,
Ne keress új szavakat.
Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal,
Folytasd kacagásod, nevessünk együtt
Mint mindig tettük.
Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts.
Hangozzék a nevem házunkban, ahogy mindig is
Hallható volt, ne árnyékolja be távolságtartó pátosz.
Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más.
A fonalat nem vágta el semmi,
Miért lennék a gondolataidon kívül…
Csak mert a szemed nem lát…
Nem vagyok messze, ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.
Meg fogod találni a lelkemet és benne
Egész letisztult szép gyöngéd szeretetemet.
Kérlek, légy szíves… ha lehet, töröld le könnyeidet,
És ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem.
A fejemben értelmetlen mondatok.
Az összes végén kérdőjel vagyok.
“Ha csöndben vagy, csak azok hallanak meg akik törődnek veled.”
“Ahogy lenézek a kezeimre, elgondolkozom, mennyi beteget érintettek meg. Hány szívet indítottak újra, hány kezet fogtak. Akár újraélesztettek, akár csak egy gyengéd, bátorító kézszorítást adtak; abban a percben, abban a helyzetben egyaránt fontosak voltak. Ha ennek akár egy töredékét is megérted, talán te is megérezheted, milyen nővérnek lenni.”
Michelle nővér
Csendes zokogás
Magadban sirass el mindent, ami fáj,
hisz úgy sem látja más, milyen mélyre ás
lelked mélyében a csendes zokogás.
Csak némán hullasd könnyed, ne ejts hangokat,
kik sértéssel bírnak, ne sajnáljanak,
mert a sajnálat úgy sem ad, oly erős vigaszt,
hogy feledtesse veled a megbántásokat.
Ne mutasd szívednek gyengeségeit,
mert azt törik meg mindig, ki sosem vétkezik,
s csak azon tud átgázolni az egész nagyvilág,
ki alázattal védi a maga igazát.
Kun Magdolna
A legnehezebb dolog ma (szerintem), embernek maradni minden körülmény között.
Úgy, hogy közben folyamatosan zúdul ránk a rosszindulat, az irigység, az elfojtott frusztrációk egész sorozata.
Őrült nehéz kedvesnek lenni, miközben a tisztelet leghalványabb porfoszlányát sem mutatják felénk. Megmaradni jó embernek és értékeket képviselni úgy, hogy most tényleg ők jönnek, a rútak és a tehetségtelenek.
Őszintének lenni, mikor emberek egész életeket hazudnak el, olykor még önmaguknak is.
Nagyon fárasztó folyamatosan védekezni, olyan támadások ellen, amiket nem mi magunk generáltunk.
Önbizalmat verni magunkba, még mások minden igyekezetükkel próbálják eltiporni azt.
Átkozottul nehéz ma embernek maradni.
Nem magunkra venni mások szemetét és hinni abban, hogy ez a jó út.
A jó úton maradni, akkor is, ha látjuk, hogy a másikon sokkal könnyebb.
Mert azon a másikon csak ítélkezni kell. Csak hazudni kell. Ártani és rombolni. Belekötni, kifigurázni. Játszmázni és kétszínűsködni. Köpködni és egót fényezni.
Mégis hinni akarom, hogy valódi eredményeket csak azon az úton lehet elérni, amelyik nem a másoknak szánt ártásokkal van kikövezve.
H.Szilvia
"Üvöltsd azt, hogy minden rendben,
Legyél hangos szépen csendben!"
“Amikor már pontosan tudod, hogy a kávét hogyan szereted, amikor már finomnak találod a Chanel parfümödet,
amikor már nem azt veszed fel, ami jól áll, hanem azt, amiben jól érzed magad, amikor nem bánod, hogy a homok a hajadba ragad, amikor nem a ráncaidat számolod, hanem az emlékeidet, amikor már nem akarod minden áron elmondani a véleményedet,
amikor már nem ragaszkodsz az igazadhoz, de annál jobban a mai naphoz, amikor arcpír nélkül tudod azt mondani: tévedtem, amikor már ébresztőóra nélkül kelsz fel időben, amikor lelkifurdalás nélkül tudsz nemet mondani, amikor nem félsz néha kicsit elrontani, amikor már tudod, melyik a te frizurád, amikor már mered vörösre rúzsozni a szád,
amikor élvezni kezded a vörösbor zamatát, amikor a tükörképed visszakacsint rád, amikor nyugodtan kiállsz magadért, amikor jobban érdekel a meddig, mint a miért, amikor megcsináltatod az első hitelkártyádat, amikor már nem dühít, ha valaki megvárat,
amikor készen állsz rá, hogy kutyád legyen, amikor nem a felt, hanem a fentet látod a hegyen, amikor el mered hagyni a reggeli ágyazást, amikor megpróbálod az otthoni gyantázást, amikor megérted a barátság lényegét, amikor nem vágyod már a megszokás kényelmét,
amikor azt tudod mondani, sajnálom, amikor nem számít, hány gyertya van a tortádon, amikor magad elé tudsz engedni másokat a sorban, amikor nem pánikolsz már, ha valami nem úgy van, amikor inkább utazol, mint cipőt veszel, amikor vackok helyett egészségeset eszel, amikor mersz és tudsz is lemondani, amikor higgadtan kezdesz mindent megoldani,
amikor már nem zavar, hogy hamisan énekelsz, amikor élvezed azt is, hogy bal lábbal kelsz, amikor túl vagy pár elrontott fogadáson, amikor már nem kattogsz szakításon,
amikor elengeded a ragaszkodást, amikor nem gond tervezni valami mást, amikor nem hajt már a forradalmár véred, amikor tudod, hogy csak akkor lesz, ha kéred, amikor Pilinszky verseit már máshogy olvasod, amikor kicsit azért zavar, hogy lepattant a lakkod,
amikor nem félsz már a csoportos díjbeszedéstől, vagy az egyedül töltött estétől, amikor eltévedni többé nem fáj, amikor elvarázsol a véletlen táj, amikor majd’ negyvenévesen tanulsz meg kézen állni, amikor azt is elhiszed, hogy tudsz a vízen járni, amikor nem szégyellsz valamit nem tudni, amikor nem akarsz többé okoskodni, amikor mosolyogsz csak, ha valaki kinevet, amikor mindennél büszkébben mondod ki a neved, amikor felvállalod minden mániádat,
amikor tudod már, hogy hogy mondd el az imádat, amikor lassan megérted az egész létezést, amikor már élével felfelé tárolod a kést,
amikor szelektíven gyűjtöd a szemetet, és nem rémiszt meg többé a szeretet, amikor látod meghalni az anyádat, amikor hátrahagyod a szülői házat, amikor tudod, hogy anyád már nem fog neked főzni, amikor tudod, hogy most bizony fel kell nőni,
amikor a gyerekkorod egy agyonnézett VHS-en hagyod, amikor időnként bekapja a magnó a szalagot, amikor már nem fáj, hogy mindenki elhagyott, amikor a húsodban élsz meg minden pillanatot, amikor többé nem sietsz már sehova, amikor megérzed, hogy lelassulni maga a csoda,
amikor felfogod, hogy többé nincs mitől félned,
akkor érted majd meg, hogy te magad vagy az élet.”
(Kőváry Anett)
“Belőlünk egy maréknyi por marad,
Egyetlen valódi kincs van, az a pillanat.
Ne szalaszd el, nézd hogyan száll tovább,
Éld át, mert nem várhat Rád a világ”
"Nem tudom mikor lett bűn az evés.
Mikor kezdett el az első 50 kilós nő azon hisztériázni, hogy egy kocka csoki az bűn, a szénhidrát vétek, a cukor a sátántól ered és a jóllakottság olyan érzés, melyért vezekelni kell.
Nem tudom mikor lett bűn az öröm.
mikortól kezdték el szégyellni magukat az emberek meztelenül azért, mert a pornó és a média tökéletes testű és ordítva élvező hamis bálványokat citál eléjük.
A szex a kövér, a szőrös, a fogyatékkal élő, a ragyás és a narancsbőrös embereknek is jár.
Nem tudom mikor lett bűn az érintés.
Mikortól kezdtünk eltávolodni egymástól, rideg öltönyökbe bújni, nagy házakba bezárkózni, fejünket elfordítani, megmerevedni, közönyösnek lenni.
Nem tudom mikor lett bűn az őszinte beszélgetés és egymásra figyelés.
Ki dugta be először a fülét a villamoson, ki fordult el, mikor felszállt egy terhes nő vagy egy öreg ember, ki lépett rá bocsánatkérés nélkül a másik lábára, ki nem ment arrébb az ajtóból.
Nem tudom mikor lett bűn a pihenés.
Ki mondta először egy háromgyerekes anyának, aki ledőlt 10 percre, hogy semmirekellő, lusta, világ szégyene és haszontalan élősködő.
Ki zavarta le minden hétvégén a szüleinket a telekre dolgozni, ki keltette fel a vasárnapi ebéd után szundikálót, ki ültette belénk, hogy az olvasás, a bambulás, a meditálás mind haszontalan.
Nem tudom mikor lett bűn a nevetés.
Ki szoktatta le a gyerekeket a hangos kacagásról, az önfeledt kurjongatásról, a felnőtteket a spontaneitásról, a keserves helyzeteken való megváltásként jövő viccmesélésről, a paródiáról, az öniróniáról.
Nem tudom mikor lett bűn könnyűnek és boldognak érezni magunkat, ki oltotta be az első embert ennyi keserűséggel, bűntudattal, frusztrációval és bánattal, gyűlölettel, haraggal és rosszindulattal, de talán már nem is érdekel.
csak azt tudom, ha mindez bűn, akkor én mindenképp bűnös akarok lenni..."
/ Bihari Viktória. /
"A világnak szüksége van olyan emberekre, akiket nem lehet megvásárolni, akiket köt az adott szavuk, akik a jellemet többre tartják a jómódnál, akiknek van véleményük és akaratuk, akik többek a hivatásuknál, akik nem haboznak kockáztatni, lehetőségeket megragadni, akik nem vesztik el egyéniségüket a tömegben, akik éppoly őszinték a kis dolgokban, mint a nagyokban, akik nem hajlandóak megalkudni a rosszal, akiknek törekvéseik nem korlátozódnak saját önző kívánságaikra, akik nem mondják, hogy azért teszik, mert mindenki ezt csinálja, akik hűek a barátaikhoz jó hírben és rossz hírben, ínségben és bőségben, akik nem hiszik, hogy a sikerhez vezető út a ravaszság, dörzsöltség és makacsság, akik nem félnek kiállni az igazságért, még ha ez nem is népszerű, akik nyomatékosan nemet mondanak, még ha az egész világ igent mond is."
Ted Engstrőm
Hosszú útra indulsz, előtted az élet.
De ne félj, kicsi fiam, én ott leszek véled.
Fogom majd a kezed, ha félsz a sötétben,
S megtanítom néked, mi az a szép élet.
Hosszú élet vár rád, hosszabb mint az enyém,
De míg erőm kitart, mindenem a tiéd.
Ha arra kérsz majd engem, hogy kérsz egy kis csillagot,
Felmegyek az égbe és lehozom a napot.
A mai napon kezdődik el az életem... Ma lettem felnőtt, mától másnak is számadással tartozom, nem csak magamnak és a szüleimnek. Már nem csak a jegyeimért felelek, mától a világnak tartozom számadással, a jövővel, az élet nyújtotta minden lehetőséggel. Mától kezdve a dolgom az, hogy itt legyek, nyitott szemmel, lelkesen, felkészülten. Hogy mire? Nem tudom. Bármire és mindenre. Hogy elkezdjem az életet és hogy szeressek, hogy vállaljam a felelősséget és éljek a lehetőségekkel.